A világ számos országában ugyan az ifjabbak körében hiányzik a munkahelyek iránti elkötelezettség, mégis ők érzik jobban a rájuk nehezedő a munkahelyi nyomást. Magyarországon az egyik legalacsonyabb a munkavállalók munkaadóik iránti elkötelezettsége, sokan stresszesnek tartják a munkájukat.
Ezt az állítást egyébként a GfK Csoport Custom Research által 29 országban több mint 30 ezer dolgozó körében, tavasszal végzett felmérés is igazolta.
Ahhoz, hogy valaki megtalálja helyét, jól érezze magát és fontosnak tartsa az állását, cége felé bizonyítottan elkötelezettnek kell lennie. Érdekes különbségeket tapasztaltak a kutatók a fiatalabbak és az idősebbek ebbéli viszonyának elemzésekor. Kiderült ugyanis, hogy az ifjabbak kevésbé, az idősebbek elkötelezettebbek a munkaadójuk iránt. A problémákkal szemben a fiatalok lázadóbbak, a korosabbak belenyugvóak. Túl az egyéni gondokon ez az utánpótlás megtartásában komoly feszültséget jelenthet, hiszen a huszon-harminc évesek hiába kelendőbbek a munkaerőpiacon, ha ripsz-ropsz egy konfliktusnál már odébb is álltak onnan, ahol pedig számítottak rájuk.
Ahogy a hírekben olvasható, sok fiatal az előbbre jutást más munkaadónál, vagy más országban képzeli el. A magyar 18-29 évesek 50 százaléka szeretne 6 hónapon belül munkahelyet váltani, a jobb munkalehetőség reményében 45 százalékuk külföldre vándorolna.
A helykeresés, illetve nem találás megannyi problémát vet fel. A gazdasági válság sok ifjú törekvésének szab gátat, a fiatalok 36 százaléka olyan munkát végez, amihez cseppet sincs kedve, és nagyon sokan a gazdaság aktuális állapota miatt a maguknak kinézett karrier út helyett másikra kell áttérjenek. Márpedig a pályakorrekció, az önmegvalósítás hiánya a fiatalabbak körében stresszes állapotot idéz elő, ami kihat a munkahelyi és a magánéletre is. Aki a kettőt nem tudja simán kezelni, előbb-utóbb belebetegszik.
Egyébként a munkahelyi stressztől leginkább a 30-39 évesek szenvednek, a munkahely elvesztésétől viszont az 50-59 esztendős korosztály retteg.
Meg kellene tanulni „leereszteni”. A munkahelyi dolgokat nem hazavinni, önemésztéssel a családi légkört is megbolygatni. Ha képesek vagyunk bent „letenni a lantot”, a privát életben pedig a gyerekek csivitelésére figyelni, az otthon melegére koncentrálni – ebben a család felnőttjeire óriási szerep hárul –, kikapcsolódni, közös programokat csinálni, kirándulni, bringázni, futni, kocogni, a természet szépségeiben elmerülni, egy jó könyvet olvasgatni…, nos ezektől az élményektől épül-szépül a lelkünk. A munkahelyi gondok összezsugorodnak, akár semmivé foszlanak, csak mi is akarjuk!
Krasznai Éva
NBC-2011-08-18
20 éves vagyok, és mindössze másfél hónapja dolgozom az egyetem mellett, mert a családomnak szüksége van minden pénzre. Olyan helyen van állásom, olyan munkaterületen, ami a személyiségemhez és a képességeimhez a legkevésbé sem passzol, nagy a felelősség rajtam, ami még nem is lenne baj - ha lenne képzettségem, vagy legalább betanítottak volna. Minden nap úgy megyek munkába, hogy attól rettegek, mikor omlik össze a rendszer, mikor derül ki, hogy valamit nagyon elrontottam. Hiába kérdezek, a munkatársak csak visszakérdeznek, hogy "mit mondott az elődöm, mit írtam le, mikor itt volt, és mesélt". A betanításom egyébként egy nap és egy délután volt, ez alatt nem hogy leírni nem lehet mindent, de még olyan munkaköri rész is volt, amit nem is mutattak meg, ráadásul érettségi után voltam és vagyok, most pedig egyetemre járok emellett, szintén egy olyan szakra, amit a családom erőltetett rám, én pedig hagytam. Jelenleg minden egyes nap (még hétvégén is) úgy kelek fel, hogy ideges vagyok, már ha egyáltalán tudok aludni, a sírás kerülget, fáradt vagyok, nincs időm semmire, energiám pedig főleg. A családom nem segít, azt mondják, ilyen az élet, de én ezt nem tudom elviselni, minden nap úgy érzem, elpusztulok vag megőrülök hamarosan. Kérdem én, ilyen helyzetben, ilyen "támogatás" mellett, miközben gyakorlatilag az én jövedelmemből élünk hárman, hogy eresszek le? Hogy koncentráljak a kikapcsolódásra, ha azzal jön mindenki, hogy ez az élet?