Anna retteg, mi lesz a picivel a bölcsiben. Nem alszik, nem eszik, bánatos képpel jár a világban. Ez annál nagyobb baj, mivel pocijában már ott a következő utód. Annál elkeserítőbb nekibúsult állapota, hogy pontosan tudja, hiába a szerető anyai ölelés, a nagy-nagy odafigyelés, igazából a gyerekközösség lesz Bandris igazi terepe. Hiába mondom, minden anyukának összeszorul a szíve, ha a szeme fényét bölcsődébe kell adnia, szorongása nem csitul.
Szakemberek azt mondják, hormonális oka is van az anya szorongásának, másfél-két évvel a szülés után még nem állnak vissza eredetibe a hormonok, s ez a kor még nem igazán alkalmas az elválásra. Igen ám, de mire amúgy bölcsődeérett lesz Bandris, éppen megérkezik a kistestvér. Nem akarjuk, hogy úgy érezze, neki azért kell mennie, mert a trónbitorló a helyét követeli.
A szorongó lányomat nyugtatgatom, a gyerekek többsége jól viseli a beszoktatást és gyorsan alkalmazkodik a közösséghez. De ehhez a mamának kell eldöntenie, hogy mennyire akarja a kislegényt, ha rövid időre is, másokhoz odaadni. Ha ugyanis bizonytalan, kételyek gyötrik, azt „radarjaival” a kicsi is megérzi, ő is elbizonytalanodik. Nem elég, hogy minden megváltozik körülötte, még a félelem is hatalmába keríti. Anna meg kell élje, hogy nem örökre, hanem pár órára adja át védőszárnyai alól a kisfiát. Bandris fokozatosan, de megérti majd, hogy Mami csak rövid időre nem lesz látható, nem hagyja el, csak dolga van.
A gondok a fejben kezdődnek, ott kell hát rendet rakni. Például fontos tudni, hogy az imádott apróság csupán annyit van távol, amennyibe társaival közös játék, huncutkodás, beszédfejlődés, ebéd, alvás és az újbóli találkozás fér bele.
Persze, hogy mennyire lesz sikeres a beszoktatás, az új hely, emberek és gyerekek elfogadtatása, az sokszor szerencse dolga. Mert Bandris kifoghat egy remek, egyelőre még szerteszét futó, de izgalmas csapatot, szerető, odafigyelő gondozókkal, dadusokkal, nagyszerű Juli nénit, Kati nénit, Anett nénit stb…. meg pechére az ellenkezőjét is. Reméljük az előbbi történik.
Valódi probléma, hogy sok a gyerek, kevés a hely, a családias bölcsődében, 8-12 aprósággal jobban boldogulnak a dadusok. Annyira persze nem, mint az egykével otthon a mama, de ő meg nem tud annyi játszótársat produkálni, amennyivel jól érzi majd magát Bandris, az unoka.
Anna zokog, mi lesz, ha a közösségben megbetegszik? Igen, erre óriási a sansz, de hát nem lehet örökké búra alatt tartani, a széltől is óvni, noha nem árt törekedni rá. Majd az immunrendszere megerősödik – így a kegyetlen nagyi –, de addig sokat kínlódik – kontrázik a melegszívű anyuka. Mivel kevesen lesznek a csoportban kisebb az esély az állandó betegségre, jobban odafigyelhetnek a csemetékre.
Igen, a beszoktatástól fél Anna a legjobban. Az úgynevezett szeparációs szorongástól, hogy Bandris majd azt hiszi, elhagyják, kidobták, nem kell, idegenek karmai közé került. Mondom, beszélj a kicsinek a bölcsiről, és mindig pozitívan, ne állandóan – az gyanús lesz –, de időnként feltétlenül. Hogy nem tud válaszolni? Azért sok mindent megért már, ha más dolgokban pici partnerként kezelik, az életének e nagyon fontos állomásán se történjék másként. A beszoktatás Bandris tempójában történjen! Mondjuk 3 délelőtt ott lesz a kicsivel az anyja, játszanak, a többiek látványa elcsábítgatja, amikor mások esznek, Bandris is nyugodtan velük tarthat. Ha oldódik a legény, 1-1 órára hagyja magára Anna, később reggel tovább maradhat ott, ha a fiúcska nem igényli már olyan intenzíven a társaságát – előre tudom, hogy a lányom féltékenységében összeomlik, mondván, a gyerek már nem is szereti! – bátrabban intézheti a napi teendőit.
Azt már most tudnia kell Annának, hogy soha nem szabad titokban elmenni, mindig el kell mondani, hogy Maminak mi a dolga, meg azt is – nem lévén időérzéke –, uzsi után találkozunk Kis Bohócom! Csak és ilyen következetességgel lehet a bölcsisben a szeparációs félelmet csökkenteni.
Hogy lesz sírás, rívás a kezdetekben? Biztosan, Annának „meghasad” a szíve, Bandris úgy hullatja majd könnyeit, mint a záporeső. Mindketten szoronganak, mindketten félnek, hát természetesek lesznek ezek a reakciók. A jó dadus majd felveszi, megnyugtatja, együtt búcsúznak el a távozó Mamitól. Búcsú után, bármennyire fáj, el kell menni, különben összezavarodik a kicsi lelke. Előbb-utóbb helyreáll a rend, a gyerek megbizonyosodik arról, hogy mindig érte jönnek, hogy tárt karokkal várják a bölcsiben, hogy Papi, Mami, de még a dadus, meg a gyerekek is szeretik.
Tehát néhány hét és a kedélyek megnyugodnak? Sajnos nem mindenhol és nem mindenkinél. Egy dadus mesélte, a kavarodás igazából 3-4 hónap múlva történik, amikor a pici felismeri, nem átmeneti helyzetet él, hanem a történet folytatódik. Pláne, ha az anyja egy új jövevénnyel otthon marad. A bölcsis már nem akar bölcsis lenni, már beszél annyira, hogy kijelentse, követelje, otthon marad, nem megy többé idegen gyerekek közé... Készülődés helyett a reggelek vitatkozásokkal, veszekedésekkel, sírásokkal telnek. Na, ilyenkor nem szabad feladni! Idegekkel kell bírni, a kicsit pedig várja a közösség...
Anna meg úgyis túléli az elválást, ami komoly váltás lesz a család életében. Amíg természetes, egészséges a félelme, addig nincs baj, reméljük a dolgok a helyükre kerülnek.
Krasznai Éva
NBC-2011-08-12
Hurrá! Anna sikerrel beíratta a bölcsibe Bandrist! Felvették a 17 hónapos legénykét, kezdi is a „munkát” szeptember 1-jén. A család egy része örül a fejleményeknek, Anna azonban zokog, Bandris gyanútlanul rója a kertben a métereket. Még semmit nem tud arról, minek néz elébe.
Szóljon Ön is hozzá:
A hozzászólások csak előzetes moderáció után kerülnek ki az oldalra.
Olyan meg, hogy bölcsödeérett nincs. Ezt azért talán mindenki sejti. A gyereknek meg természetesen kell a gyerektársaság, de nem hiszem, hogy 17 hónaposan nagyon kiabálna érte, hogy ő bizony bölcsibe akar menni, mert unatkozik. A 17 hónaposok a legritkább esetben játszanak együtt, majd 3-4 évesen, az oviban.
A 17 hónaposok gyerektársaság iránti igényét bőven kielégíti az alkalmakénti játszóterezés, az unokatesók és a szomszéd gyerekek. Na meg majd a kistestvére.
Különben meg egy gyönyörű időszaktól fosztja meg magát. Kimarad az, amikor a kis tipegőből kisgyerek lesz. Nyiladozik az értelme, kérdez, összefüggően kezd beszélni. Ehelyett lesz a cikkben vázolt reggeli feszültség, veszekedés, önvád, szorongás, testvérféltékenység megalapozása, rengeteg hazahurcolt betegség (amit a kicsi is elkap majd), folytonos orrszívás, orvoshoz járás.
Persze mindenki maga dönt, csak aki dönthet másképp is (mert sajnos nem mindenki teheti meg), az miért nehezíti a saját sorsát?
Az meg önáltatás, hogy a gyerek nem hiszi azt, hogy lepasszolják a kicsi miatt, ha két hónappal korábban beadjuk a bölcsibe. Ugyanmár. Nem hülye azért, mert kisebb nálunk! Főleg, hogy itt ebben az esetben semmi más okot nem tudnék megnevezni, mint ezt. Talán még annyit, hogy elég erős a családi nyomás. A nagymama (vagy a családi kupaktanács) eldöntötte Anna helyett. A cikkben pedig benne van, hogy 3-4 hónap múlva jön csak a neheze, tehát pont akkorra, amikor a kicsi születik.
Még egy plusz adalék. Azok a szülők, akik bölcsibe adják a gyereküket, miközben ők otthon vannak a másikkal, olyanoktól veszik el a helyet, akiknek tényleg dolgozniuk kell. Nem véletlen kell(ene) munkáltató igazolás a bölcsis felvételhez.